Az idén BSSW 0-24 néven megrendezett 24 órás robogóverseny a legtöbb résztvevő számára az év legjobban várt eseménye. Nem lehetünk elég hálásak Zombinak, aki 2015-ben Lö Visonta néven a TB szerkesztőjeként életre hívta ezt a verseny-fesztivált. Azóta csak a covid tudott gátat szabni a töretlen menetelésnek, ahogy egyre nagyobb és nagyobb buli, és egyre kiélezettebb csaták alakulnak évről-évre.
Négyfős versenyzői gárdánkból hármunknak már volt némi köze a korábbi versenyekhez, de RevUP.hu csapatként először indultunk közösen.
Kezdjük a kezdőnk, Fetter János beszámolójával
2015-őt írtunk mikor bombaként robbant a hír, hogy elindul a Lö Visonta 24 órás robogóverseny. A baráti társaságban már akkor kacérkodtunk az indulás gondolatával. Sajnos ez sokáig csak álom maradt, hiszen az első versenyen pillanatok alatt betelt a nevezési lista. 2023-ig kellett várnom a megmérettetésre. Ahogy közeledett a verseny, úgy tűnt egyre nagyobb feladatnak, mind a motor felkészítése, mind az erőnlét megszerzése. A rajt pillanatára szerencsére mindkettő beérett, mely a csapat erőn felüli teljesítményének köszönhető.
A verseny a nyár – ez által az év – legforróbb hétvégéjére esett. A küzdelmet megelőző napokat a motor tesztelésével és a pálya megismerésével töltöttük. Elkezdtük megtapasztalni a forróságot, és hamar bebizonyosodott, hogy a versenyen a nappali órai lesznek a legfárasztóbbak. Miután leszállt az este, a verseny legvarázslatosabb órai következtek, köszönhetően a holdfénynek, mely fényt gyújtott a sötét égen. A legnagyobb csaták éjszaka és hajnalban folytak, a versenyzők kissé felszabadultabban és bevállalósabban köröztek. Nem ritkán kanyarról kanyarra változtak a pozíciók, ilyenkor kellett igazán erősnek lenni mentálisan. Nem szabad egy pillanatra sem kiesni a ritmusból, hisz így értékes másodperceket veszíthetsz, ami pedig még rosszabb: a bukás is benne van.
Összességében a csapat szuper volt. Fantasztikus volt az együttműködés, eleinte voltak súrlódások, de a verseny hevében hamar összecsiszolódtunk. A legnagyobb hátrány a kis létszám volt, melyet akarat erővel és hatalmas kitartással pótoltunk. A kommunikáció a pályán lévő versenyző és a többiek között a végére tökéletessé forrta ki magát, hála a paddock legszebb lányának.
Innen is köszönöm a támogatást és a segítséget a csapatnak! Jövőre folytatjuk!
Először együtt
A RevUP.hu magazin 2022. decemberében indult, de én már az alakulás közben azt terveztem, hogy ha 2023-ban lesz ilyen verseny, akkor szerkesztőségi csapattal indulunk. Ivánnal már télen egyeztettük, hogy ők hogyan terveznek indulni, kikre számítanak a régi totalbike-os csapatokból. Mivel Stump Bandi a Big Sausage Shark Wrestlers csapat hivatalos szerelője lett, így én lelkiismeret furdalás nélkül hagyhattam el a őket, hiszen az előző két versenyen nekik szereltem.
Idén pilóta (és szerelő) pozícióban egy régóta vágyott kihívásban volt részem, ami semmihez sem hasonlítható. De előbb a csapat legtapasztaltabb pilótája nyilatkozik:
Az egyik sztárigazolásunk: Vuki
Az idei volt az első RevUP-pal közös versenyünk, ami nekem már a harmadik. A Korábbi években a Satufake csapatát erősítettem (vagy gyengítettem), idén azonban átigazoltam a szerkesztőségi csapatba, bár emiatt kissé lelkiismeret furdalásom is volt, meg nem is.
Új év, új csapat, teljesen új motor, és szokás szerint az utolsó pillanatban kapkodás. Mindezek ellenére egy fantasztikus versenyt tudunk magunk mögött, S bár a becsületesen megszerzett 14. helyünket egy sajnálatos műszaki hiba miatt elbuktuk, ez cseppet sem szegte kedvünk, az utolsó percig hatalmasakat meccseltünk, és már most készülünk a jövő évre.
A versenygép
A motor amit fel kellett (volna) készítenem idénre, az ismét egy Piaggio Quartz. Ivánék is ezzel mennek a ’19-es kecskeméti verseny óta, ráadásul tavaly két csapatban, két ilyen motorral. Mivel Fetter kollégának és Gábornak is van egy-egy ilyen motorja, nekem meg némi alkatrészem hozzájuk, ezért nálunk is erre esett a választás. Én már kicsit unom, szívesen próbálkoztam volna valami új típussal, de végül jobban jártunk ezzel.
Sajnos az idei nyáron közel sem tudtam annyi időt szentelni a motor felkészítésére, mint szerettem volna, de legalább a fényezést sikerült befejezni. Bár objektív felmérés nem történt, de a legszebb motor díját valószínűleg simán megnyertük volna, ha lett volna ilyen. Sajnos a rajtnál a leggyengébb motor aranymálnája is nekünk járt volna. Ez részint azért volt így, mert valóban nem sikerült megfelelően behangolni a vasat, de azért is, mert a komplett mezőny annyit gyorsult tavalyhoz képest, hogy az általam középmezőnybe tippelt tempó csak a végére lett elég.
Szerencsére ennek ellenére nagyon stabil lett a motor, és ha nincs az éjszakai esésem akkor nem is kellett volna szerelni. Mielőtt ezt kifejtem, jöjjön az, akit Padavannak hívunk, de valójában a pályán ő a Mester:
A leggyorsabb pilótánk: Branstetter Gábor
Ha a BSSW 0-24-et egy ételhez kéne hasonlítanom, akkor az a kínai édes-savanyú csirke lenne. Mindkettő jól esik egy évben egyszer, de se előtte, se utána nem kívánom, pedig tudom, hogy jó lesz. Számomra az idei csak a második 24 órás robogóverseny volt, viszont bármennyin is fogok részt venni, mindig meg fogok lepődni, hogy mennyi előkészület, pénz és idő szükséges hozzá. Persze ennek még a készülős fázisban nem igazán örül az ember, hiszen nem is érti miért csinálja, viszont abban a 24 kőkemény órában mindenre választ kapunk.
24 végig küzdött óra, mely sem a pilótákat, sem a szerelőket, sem a háttérstábot nem kíméli. Legtöbbünk gyomorgörccsel várja a következő menetet, félve az eséstől, de egyszerre izgatottan várja a csatázásokat, a sötétbe való piszkos bevágásokat, és a gyönyörű napfelkeltét. Számomra a legérdekesebb és a legelgondolkodtatóbb, hogy miként kell egy gépezettel nekünk, embereknek egyesülnünk egy napig, melyen a szerelők oly sokat dolgoztak.
A sok verejtékes munka, verseny előtti edzés, esetleg diéta, és a felkészülés egyéb módjai garantáltan megtérültek abban a szent pillanatban, amikor keresztezem a kockás zászló után a célvonalat. Számomra ez a kedvenc rész, idén én lehettem a csapatunkból az, aki ezt a nemes feladatot megkaphatta. Hát nem is tudom hogy mondjam… Tökéletes volt minden abban a pillanatban. Ilyenkor megfeledkezik az ember az összes előtte lévő veszekedésről, elköltött deákokról, kialvatlan éjszakákról és verejtékes edzésekről, egyetlen gondolat szól a fejünkben: MEGCSINÁLTUK!!!
Csodás lezárása a versenynek pedig a tiszteletkör, mely szerintem a legmeghatóbb része a versenynek. A pálya mellett az egész csapat neked kiabál, mutogat és örvend, és rajtuk is csak az önfeledt örömöt látod. A többi versenyzővel, akiket eddig nem kívántál sehová, csak magad mögé pedig soha nem látott barátságot kötsz magadban, és abban az egy körben közösen ünnepel mindenki.
Műszaki hibára gyanakszom
Az éjszakai kétórás felmenetelem előtt Gábor valami hihetetlen sebességgel talán még a 12. helyig is felküzdötte a csapatunkat, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. Én, mint a csapat leglassabbja ebből sajnos buktam néhány pozíciót, de talán valami 15. hely körül jöhettem le a pályáról.
Az éjszaka legjobb része az volt, amikor Guld Peti sarkában loholtam, aki minden előzési kísérletemnél rámcsukta a motorját, én pedig rutin és motorerő hiányában ezzel nem tudtam mit kezdeni. Viszont mocskosul élveztem a csatát.
Aztán sajnos csak akkor tudtam Peti elé kerülni, amikor egy defekt következtében elesett. Ekkor hirtelen tudtam egy kicsit gyorsulni, de sajnos többet, mint kellett volna, így ugyanabban a kanyarban estem el néhány körrel később, ahol korábban Peti. Azonnal felpattantam a motorra, indítottam, és go! Viszont érthetetlen módon hűtőfolyadékos lett a térdidom és a taposó – csúszkált is eléggé.
Folyamatosan figyeltem a műszercsoporton a vízhőfokot, de úgy tűnt minden rendben. Egy órával később, az etapom végére gyengülni kezdett a motor, de a társak szerint amikor fogy a benzin ez megszokott, és ugye épp két órát bír egy tankkal. Kiálltam, tankolás, pilóta csere. Majd mikor indult Fetter, akkora fehér füst szállt a kipufogóból, mintha pápát választottunk volna. Azért csak felment a pályára.
Én nem akartam kiinteni, mert tudtam, hogy sokkal rosszabb ennél nem lesz, gondoltam inkább előkészülök amíg le nem jön magától. Hát nem sokára lejött, hiszen nagyon gyenge volt a motor. Ekkor már épp napfelkelte után voltunk, így világosban mehetett legalább a szerelés. Két órás menet után sok kedvem nem volt ilyenekhez, de a cél lebegett a szemem előtt: minél gyorsabban, és tökéletes kijavítani a hibát. Biztosan tudtam, hogy a hengerfej tömítés a fő gond.
Sajnos a hozott új tömítés nem volt jó méretű. Kaptunk szomszéd csapattól is (nagyon köszi!), az sem. Szerencsére Gábor motorja donorként ott volt, végül ebből raktuk át a bontott tömítést némi pasztával – ezt is kaptunk, nagyon köszi! Miután feltöltöttük vízzel a motort, nem láttunk rajta sehol szivárgást, így érthetetlen hogy folyhatott ki esésnél a folyadék, de nem volt idő ezen gondolkodni. Még egy kis indítási probléma is volt, amit a gyertya csere megoldott, így harminchárom percnyi kiállás után mehetett vissza a pilóta. Ezzel körülbelül 8-10 helyet buktunk, innentől az áhított középmezőny nagyon messze került túl a verseny felén.
A hőség gyilkos
Nekem a fő nehézséget nem is a fentiek adták, hanem a forróság, a tűző nap. Mindkét egyórásra tervezett nappali menetemet hamarabb meg kellett szakítanom, mert attól féltem, hogy hőgutát kapok. Nyilván ezen a full fekete, nem perforált bőrruhám sem segített, de nem szégyenkezem emiatt. Úgy érzem teljesen elmentem a határig, és amit a testemből akkor ki lehetett hozni, azt 100%-ig kihoztam.
Fetter és Gábor a végén még tudtak szépíteni, így végül a 22. helyen fejeztük be a versenyt. A 28 indulóból ez nem feltétlen szép eredmény, de én teljesen elégedett vagyok vele. A lényeg, hogy végre pilótaként is megtapasztalhattam milyen is ez a buli, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon addiktív. A jövő évi felkészülést már el is kezdtük és komoly ambíciókkal vágunk neki.
Végezetül muszáj méltatnom a csapatunk többi tagját: Kristófot és Rékát, akik a fotós és videós feladatuk mellett végig segítségünkre voltak a pilótacseréknél és tankolásoknál, és táblázással buzdítottak minket. Gábor párja Fruzsi és a húgom, aki szintén Fruzsi, továbbá feleségem, Kriszti segítsége nélkül pedig el sem tudom képzelni, hogy tudtuk volna lehozni a versenyt. Nem csak a táblázás és folyamatos informálás, cserék, tankolások szervezése, de a sok biztatás is legalább annyira kell a sikeres befejezéshez, mint a versenyzés.
Sok erőt kívánok a többi csapatnak, a pályabíróknak, és különösen Adélnek, a főszervezőnek, hogy jövőre is együtt élhessük át ezt a csodát, amit sokan irigykedve, még többen pedig értetlenkedve néznek, de ez minket nem érdekel. Mi csak csináljuk, mert hiszen mit is csinálnánk, ha nem ezt?
A fotókért köszönet Lukóczki Kristófnak és Fábián Rékának!
