Az egész sztori valahol onnan indul, hogy van nekem egy öreg Rekordom, idestova 13 éve, ami már a megvételekor is vén volt, tavaly meg már betöltötte a 40-et, mégis az utóbbi 11 évet bakon töltötte. Tekintve hogy bőven van otthon project, ami viszi a pénzt, illetve hogy még diák koromban kezdtem neki az építésének, és ma már nincs annyi szabadidőm mint akkor, beláttam, hogy bár szépek az álmok, van amit el kell engedni. (ennek az elengedésnek lett az áldozata a címben emlegetett Alfa is). Én már inkább kilinccsel előre autóznék, ha már van hátsókerekes a háznál. Elég volt egyszerre egy autóba milliókat ölni, s még az sincs kész, a Rekordhoz legalább annyi, ha nem több erőforrás lenne szükséges. Ekkor jött képbe Robi haverom ( a.k.a “A hülye”) , aki néhány évvel korábban, a közbenjárásommal vette birtokba Ákos cimborámtól a jelenlegi sztori főhősét.
Ákos azzal a céllal vásárolta a gépjárművet, hogy majd lesz egy jó kis téli rugdosós autója, de aztán hamar rájött, hogy ez túl megkímélt ahhoz, hogy ilyesmire elhasználja, így került Robihoz, aki pedig kisebb-nagyobb belenyúlások után, napi használatba fogta a napfényes Hollandiában. Évente minimum 2x megtette a röpke 1600km-es távot, plusz a napi ingajárat, szóval nem lehet megbízhatatlansággal vádolni az idén 35 éves vasat (a jó öreg C20NE nem hazudik). Alapvetően ezért is mertem bevállalni, na meg a közel rozsdamentes karosszéria is elég sokat nyomott a latban, sőt, a többi projectemből tanulva, ez volt a leglényegesebb. Főleg mivel a korábban Rekordhoz szánt motor, és komplett hajtáslánc, plusz egyéb sallangok mind kéznél vannak, amik eredetileg amúgy is Omega/Senatorba születtek, szóval gyakorlatilag „csak” csavarozni kell.
Egyik nap azzal hívott A hülye, hogy az Omega elirigyelte a modern autók technikáját, és átment eco üzemmódba, a 4ből lekapcsolt 1 hengert. Figyelembe véve a sajnálatos tényt, hogy odakint csak utcán, a ház előtt tud bármit is csinálni a négykerekűekkel, ez volt az utolsó szög az autó kinti életének koporsójában, mivel ez volt már a harmadik, aminek a motorjához komolyabban hozzá kellett nyúlni. (előzőleg egy f Astrát is a ház előtt hengerfejezett meg, a Merivájukban meg még én cseréltem motort annak idején) Úgyhogy nyélbe ütöttük az üzletet, mert hát azért mégis csak kár lenne elpazarolni egy ilyen jó alapot. Persze igen nagy kérdőjel lebegett a fejünk felett, hogy mégis hogyan fog ez onnan hazakerülni, relatíve költséghatékonyan. Ugyan az Omega lassan beérik a klasszikusok közé, de azért ez még mindig nem az a kategória, amit az ember csak úgy hazatrélereztet Európa másik végéből (bezzeg ha Lotus lenne!). Végül Robi erőt vett magán, és erről is lekapta a fejet, mire kiderült hogy „mindössze” csak az egyik szeleprugó tört el. (addigra túl voltunk minden megbontás nélküli vizsgálaton) Kicserélte, nézett egy síkot, ami jó volt, úgyhogy új csavarok, új tömítés, és végül utoljára is lábon jött haza a vas.
Persze, jó magam szokásához méltóan, már az átvétel sem volt zökkenőmentes, ugyanis épp családi ház eladásban, és kipakolásban voltam nyakig, gyakorlatilag egyszerre két felé költöztem, s még vidéken belül is vagy 40km-re vagyunk egymástól, jó kis logisztikai csűrcsavar volt, de végül megoldottuk. Viszont még így is egy hetet ott kellett hagyjam anyámnál, mert két lovat egyelőre még én sem tudok egyszerre megülni. Apró probléma volt az egyenletben, hogy épp akkor járt le róla a műszaki, mire visszaértem vele a nagyfaluba, úgyhogy rögtön kezdhettem is egy vizsgára való felkészítéssel. Alapvetően nem volt komoly a hibalista, szinte csak kopó-fogyó alkatrészek, viszont abból hirtelen egész sok, plusz a saját hülyeségem, mindenképpen kellett rá egy vonóhorog. (hogy ez nálunk miért műszaki vizsga köteles, míg az összes környező országban szabadon felszerelhető bármikor bárki által, abba most inkább ne is menjünk bele)
A hülye, nagyjából minden ismert hibáról tájékoztatott, mint hogy a fékek csereérettek, az első gátlók már csak azért vannak bent, hogy a helyén tartsák a kerekeket, az első futómű mindenhogy áll, ennek köszönhetően az első gumik is már igencsak lekívánkoznak a felnikről, pedig amúgy még egész sokat elmentek volna, fiatal, néhány éves gumik. Illetve akadt még egy omladozó középdob is, bár mivel nem nagyon fúj ki, így igazából az annyira nem foglalkoztatott, meg hát világított a pech engine, bár ennek okát a korábban általunk szükségből beszerelt, de nagyon nem belevaló hathengeres légmennyiségmérőben véltem felfedezni. Sajnos ami korábban benne volt, azzal még ennyire sem működött, például alapjáratot felesleges is volt keresni, a C26NE-ével ellenben legalább használható volt.
Az egyhetes kényszerpihenő után kezdtem el igazán birtokba venni a gépet, rögtön három komoly javítást is elvégeztem rajta. Elsőnek kicseréltem a nem működő ablakmosó motort, (majd nem bírtam magammal, és szétszedve új életet leheltem a régibe is) kapott egy műanyag keretet a motorháztető kitámasztó, ez nem tudom miért hiányzott, statikus soha tönkre nem menő alkatrész, de ahogy beléptem a raktárba, pont szembevigyorgott velem egy, valamint előkészülve a kampósításra, kapott a gyári helyett egy 4 lábas indexrelét, amivel működésre lehet bírni a műszeregységben a gyárilag előkészített utánfutó visszajelzőt, így nem kell mindenféle utólagos szörnyszülött megoldásokat alkalmazni. (kössz az előre beszerelt izzót Róóóbert) Eközben feltűnt, hogy a vészvillogó ebben is produkálja a tipikus hibát, – bekapcsolod, úgymarad,- így gyorsan kerestem is egyet a polcon. (kössz Aranyhaj ;)) Ezen rengeteg előkészület, illetve egy kanna olaj vásárlása után (mert nem eszi, ellenben szórja) már útra is kelhettem vele a műszaki vizsga lejáratának utolsó napján. Egyébként az autó tartalmazott egy vadiúj szélvédőt, egy szintén vadiúj tankot, mikor az lent volt, a kezdődő rozsdák is meg lettek fogva, plusz pár gömbfej, alapvetően jó gumik (ha hazafelé nem nyalta volna el) jöttek az autóval. A vizsgára való felkészítés így elméletileg a fékek, és lengéscsillapítók cseréjével, valamint a vonóhorog felszerelésével le is lett volna tudva, ha nem rólam van szó, plusz volt még egy lógó kardánfüggesztő is, de ez ráért volna akár a vizsga után is.
Először is, elkezdtem horgot vadászni, nyilván csak bontott jöhetett szóba, egyrészt mert egy 30+os típushoz ma már nem igen lehet boltban venni újat, másrészt pedig mindenképpen gyári vagy azzal egyenértékű horgot akartam, mert ezeken az öreg Opeleken egészen jól ki van találva az előkészítés hozzá, plusz nem kell szétvagdalni miatta a lökhárítót, és nem utolsó sorban jóval masszívabb darabok mint az ilyen Bosal, Autoflex és társai. Szerencsém volt, az egyik tematikus Facebook csoportban felajánlotta az egyik tag, hogy neki van egy felesleges horga, még kábelköteg is van hozzá, szívesen nekem adja. Elszaladtam érte, és valóban, nem volt hajlandó pénzt elfogadni cserébe, kicsit felületi rozsdás volt ugyan, de ez nyilván nem egy mérvadó probléma. Ezt SiposúrGeri meg is oldotta nekem egy gyors homokfújással (Az minden volt, csak nem gyors – a szerk., azaz Geri), én meg aztán szépen lemázoltam. Közben elkezdtem rendbe tenni a 6 hengeres donorból származó, korábban már magammal hozott féltengelyeket, kardánt, difit, és féknyergeket is, hiszen egy hátsókerekes nem is igazi hátsókerekes, ha nincs benne sperr, meg ha már fékcsere így is-úgy is, akkor nyilván megkapja a nagyobbat, főleg hogy a későbbiekben tervben van az erősebb/nagyobb motor beépítése is. És akkor innen indult a lavina….
Következő rész….