Súlyos és veretes motorsportbuzik sem nézik az SSP300 világbajnokságot, a többséget az SSP600 sem érdekli, verseny jogtulajdonosai pedig izzadnak kínjukban, mert látják ők is a statisztikákat. Pedig van megoldás, csak át kéne nézni a tengeren túlra.
Szenvedünk mi itt Superbike-kal, ami elvileg a szériamotorok versenye lenne, de ez tiszta hazugság. A csak minimális módosításokat engedélyező stock kategóriákat beszántották, és lássuk, mi maradt: a Supersport300, amely lényegében senkit nem érdekel, a legtöbb csatorna nem is adja (azzal ne jöjjön nekem senki, hogy az SSP300 az utánpótlás miatt nélkülözhetetlen. Utánpótlásnak ott vannak a nemzeti bajnokságok, az NTC és a Rookies Cup), az SSP600, ahol a mezőny túlnyomó része olyan motorral megy, ami Európában nem is kapható, vagy nem is létezik belőle utcai modell. És aztán ott van a sorozat csúcsa, a Superbike kategória, ahol a versenymotoroknak már vajmi kevés köze van azokhoz, amiket hasonló néven a boltban árulnak – ráadásul olyan komponensekből rakják össze őket, amiket magánembernek nem is árulnak, azok a cikkszámok semmilyen katalógusban nem szerepelnek, szóval hiába lenne rá pénzed, nem tudnád megépíteni ugyanazt. Tehát valójában közelebb állnak a MotoGP prototípusaihoz, mint a szalonokba kirakott utcai változatokhoz. Nem véletlen, hogy mind a Superbike, mind a MotoGP válságban van, csökken a nézőszám és a bevétel, és egyszerűen nem érzik, hogyan lehetne ezt visszafordítani.
Bizonyos szempontból próbálják követni az éppen szárnyaló Formula-1-et. Bepróbálkoztak ott bevált dolgokkal – pl. Netflix sorozat -, de egyelőre nem látszik, hogy a gyorsasági versenyzés klasszikus, európai ága ki tudna lábalni a jelenlegi gödörből. Vannak különutas sikerek, mint például a Brit Superbike Bajnokság, akik konokul járják a saját útjukat, a VB-s pályáknál szűkebb, rövidebb és félelmetesebb pályáikkal és sajátos, a fizikális harcot és a pilóták képességeit jobban előtérbe helyező szabályrendszerükkel: ott a gyorsváltó az egyetlen elektronika, ami segíti a pilótát, nincs kipörgésgátló és egyéb úri huncutság. Ott a 200+ lóerős motor, és tessék megoldani! Amire a VB-n már összehívják a bizottságot és büntetéseket osztanak, az a BSB-ben teljesen átlagos kontakt – a formátum viszont működik, és nézők is vannak szép számmal. Szóval ez például egy működő modell, és leginkább azért, mert emberközeli. Olyan a pályákon zajlanak a harcok, amit a nézők közül bárki körbelátogathat nyílt napokon, nincsenek egzotikus helyszínek, és bár azok a motorok is kőkeményen bereszelt gépek, de éppen a vezetést segítő rendszerek száműzése miatt nincs körülöttük olyan feketemágia, mint egy VB-s motornál. A közönség egyszerűen magáénak érzi az egészet. A Superbike VB-t pedig nem. És amióta a motorsporthoz nem kellenek nemesi előjogok, ez elég fontos. És itt jön a képbe Amerika, ahol a motorsport mindig is a népé volt, és ők ott érzik, hogy milyen formátumok kellenek.
Az AMA Superbike keretein belül zseniális betétfutamok vannak, az európai szabályrendszerhez igazodó hatszázas és ezres kategóriák közé remek érzékkel szúrják be azokat a versenyeket, amikért igazán megőrül a közönség: a King of the Baggers-t és a Super Hooligan Race-t. A King of the Baggers egyszeri poénnak indult, meghívásos alapon írták ki a versenyt, és nagyon egyszerű szabálykönyvet tettek közzé, arrafelé ugyanis jól tudják, hogy nem az ördögtől való alapjaiban eltérő specifikációjú motorokat egymás ellen engedni. Ezt a szellemet egyébként mostanra az FIM is kezdi átvenni, és beengedték a Supersport600-ba a 950-es V2-es Ducatikat is, de kint ennek évtizedes hagyománya van. Az első bagger futam annyira jól sikerült, hogy a szervezők is meglepődtek. Nagyobb volt az érdeklődés iránta, mint a komplett bajnokságra, így azonnal eldőlt, hogy lesz folytatása, és sorozattá fejlesztik – ez megtörtént, és már olyan nevek is ott húzzák a gázt, mint Jeremy McWilliams. Nem mintha azoknak a baggereknek bármi közük lenne a boltban kaphatókhoz, az utolsó porcikájukig átépítették őket, de a száguldó túramozdonyok látványa feledteti ezt. A poén jó, a csaták kemények, és aki már volt pályanapon nem pályára tervezett motorral, az egyből érti, mi benne a kihívás. Nem a századmásodpercek, nem a misztikus szakemberek és az utolsó ezreléket kiaknázó finombeállítások, hanem az, hogy húsvér emberek odateszik magukat, és állat módjára mennek azokkal a szarokkal. Éppen úgy, mint a motorversenyzés hőskorában.
A Super Hooligan Race pedig egy remek emberközeli meccs, szintén nem túlbonyolított szabályokkal: 750 köbcenti feletti kéthengeres, csupasz szériamotorok indulhatnak, a bajnokság tehát nyitott az Indian FTR1200, a KTM 890 Duke, a Ducati Monster és a bokszer BMW-k számára. Vagyis olyan gépekkel zajlik a meccs, amilyeneket a többség is használ, minimális módosításokkal, szemben mondjuk a Supersport300 mezőnyével, ahol a nyugati piacon minimális relevanciájú, de a versenyre kőkeményen átépített motorokat látni.
És mit ad isten, ezeket a versenyeket nézik is, van közönség. De említhetjük az Angliában divatos Supertwin kupát, ahol a bereszelt SV650-es és átépített Kawasaki ER-6-osok mennek harcosan egymás ellen. Sőt, itthon is volt jó példa: a Continental Naked Cup, ahol elég tág kategóriába osztva mehettek egymás ellen a csupasz motorok, CB500-tól az F800R-en át az FZ1-ig.
Látjuk, hogy a siker kulcsa a lazára írt szabálykönyv, amivel változatos motorokat lehet bevonzani a pályára, és ez a hozzáállás az, ami hiányzik a VB-kről. A Superbike márkakupa jellegű betétfutamai helyett lehetnének ilyen szórakoztató és nyitott futamok, ahol akár a VB-ről anyagi lehetőségek híján kiszorult pilóták húzhatnák a gázt. Egy nagyjából széria KTM-et, BMW-t vagy Ducatit olcsóbb összetenni, mint egy SSP600-as versenymotorba csak a blokkot bereszeltetni, és a közönség is jobban élvezné, mint a vasvázas 300-asok meccsét. Leginkább azért, mert közelebb érezné magához. Ráadásul a gyártók számára újra lenne létjogosultsága a régi mondásnak, hogy a vasárnapi győzelemből lesz hétfőn eladás. A piacon pörgő modelleknek kell lehetőséget adni, nem azoknak, amiket már továbbfejleszteni sem éri meg a gyártóknak. Mert néző és rajongó akkor lesz, ha közel érzi magához a versenyt.
Emlékszik még rajtam kívül valaki a balassagyarmati bátrak versenyére? MZ-k, veteránok, bereszelt 125-ösök mentek a városi pályán, és mindenhol fürtökben lógtak az emberek – azzal párhuzamosan a Magyar Bajnokság hungaroringi futamait csak a versenyzők rokonai és a pályabírók nézték. Mi volt a különbség? Az egyik a népnek szólt, a másik pedig egy bennfentes körnek. Mindig csodás a vége, amikor visszakapja a nép azt, ami eredendően az ő szórakoztatására lett kitalálva.