Miután sikeresen felkészítettem a CBR-t a túrára, nem volt más hátra, mint az indulás. A #CBR100KTour-on ketten vettünk részt feleségemmel, így az nem volt opció, hogy a bolgár úticélunkhoz egy nap alatt jussunk el, hiszen az több, mint ezer kilométernyire volt a vecsési otthonunktól. Így első nap csak Szászsebesig gurultunk, ami közel félúton volt. A két napos út alatt nagyon elfáradtunk, de az öreg CBR derekasan helyt állt.
A majdnem ötszáz kilométeres útnak csak délután fél négy körül tudtunk nekiindulni. Ekkor körülbelül 96.900 kilométer volt a motorban, és ugye a terv az volt, hogy mielőtt hazaérünk, forduljon át az öt kilences öt nullába.
Nagyon hamar, már este hat körül átértünk a román határon. Három megállót iktattunk be, plusz ugye a határátkelés, így száznegyven kilométerenként, azaz nagyjából óránként megálltunk. Nem kereken százharminccal mentünk feltétlen. Ekkor még elég jól bírtuk az utat, jó volt az idő, bár körös körül zivatarfelhők tornyosultak. Szerencsékre minket körülbelül három csepp eső ért egész úton az első napon, pedig sok olyan szakaszon gurultunk, ahol csurom víz volt az úttest a nemrég abbamaradt esőtől.
Temesvár után volt egy rövid szakasz, ahol az A1-es autópálya egyszer csak megszűnt létezni, és egy sima főúton haladt ugyanaz a forgalom tovább, ami kicsit zsúfolttá tette ezt a részt. Persze motorral azért itt is tudtunk haladni, és végre az úton először voltak értékelhető kanyarok is, és a táj is egyre vonzóbb lett. Aztán mindössze tizenöt kilométer után ismét lett alattunk autópálya, és még egy utolsó tankolást követően már sötétedés után érkeztünk meg a szászsebesi szállásunkra.
Buktunk egy órát
Mivel Románia már más időzóna, így hiába tartott az út megállókkal együtt körülbelül hat órát, nem fél tízre, hanem ottani idő szerint fél tizenegyre érkeztünk a Hotel YVY-be, ahol még otthonról foglaltunk szobát. Azonban a konyha tízig üzemelt, így a meleg vacsiról le kellett mondanunk. Viszont legalább maradéktalanul elpusztítottuk az otthon csomagolt szendvicseket, így ettől is kevésbé feszült a tanktáska. Egyébként még két oldaltáska biztosította a csomagszállítást út közben, a hátsó doboz nekem tájidegen lenne egy ilyen motoron.
A Hotel melletti benzinkúton belefutottam egy szög ugyanolyan motorba, mint az enyém. Tavaly Zakopánéban már majdnem összejött ez, de annak fehérek voltak a felnijei, ez viszont egy az egyben ugyanolyan volt.
Szerencsére nagyon király volt a matrac, meg amúgy maga a szoba is, így kimondottan kipihenten ébredtünk vasárnap reggel, készen az új kalandokra. A kellemes svédasztalos reggeli után felkászálódtunk a motorra, és jöhetett az újabb etap.
Amennyire laza és eseménytelen volt az első nap, annyira volt fárasztó és kalandos a második. Kilométerben is hosszabb volt ez a szakasz, ráadásul sokkal kevesebb autópályázás jutott. Szászsebes a Transzalpina egyik végénél helyezkedik el, de sajnos ezt akkor még nem tudtuk, így azzal nagyjából párhuzamosan, egy egyébként szintén kanyargós és gyönyörű úton gurultunk a bolgár határ felé.
Google a barátom?
Ekkor kezdődött a kálváriám a navigációval. Minden megállónál kerestem egy benzinkutat, ami útba esik, és nagyjából másfél órányira van, és ezt beállítottam következő úticélként a google térkép navigációjában. A telefonom bluetoothon kapcsolódott a sisakkommunikációmra, és mondta a fülemre az itinert a zsebemből. Ez mindaddig nagyjából jól is működött, amíg tényleg mondta. Azonban néha random kikapcsolt a navigáció, miközben a zene rendületlenül ment tovább, és általában már csak akkor tűnt fel, hogy rossz felé megyünk, amikor már jó ideje rossz felé mentünk.
Aztán olyan is volt, hogy azt súgta a fülembe a mesterséges navigátor, hogy az első kijáratnál hagyjam el a körforgalmat, miközben a másodiknál kellett volna. Csak ez önnmagában okozott egy tízperces kitérőt. És ha már kitérő: délután Kriszti már nagyon éhes volt és normális kaját akart enni, nem benzinkutas szendvicset. Így ismét a google térképen kerestünk egy közeli éttermet, és odagurultunk. Sajnos azonban a hely teljesen kihalt volt, pedig a terasz asztalokon még kint voltak a kávés csészék, és füstölögtek a csikkek. Valószínűleg épp akkor derült ki, hogy a teljes személyzet nyert a lottón, és otthagyták a helyet. Nekik távolról gratuláltunk egy egycsillagos értékeléssel, mi pedig korgó gyomorral továbbálltunk egy másik helyre. Egy autópálya pihenős étterem volt, nem vártunk sok jót tőle, de kellemesen csalódtunk, jókat ettünk.
Ráadásul amikor bementem fizetni, a TV-ben éppen a MotoGP ment, és láttam, hogy a Martinátor vezet és Bagnaia lohol a nyomában a verseny felénél. Sajnos siettünk, így nem ültünk be megvárni a végét, de fogadni mertem volna, hogy a fiatal spanyol nem fogja bírni a regnáló világbajnok által ráhelyezett nyomást, és eldobja a vasat. Már csak Bulgáriában néztem meg az eredményt, és konstatáltam, hogy Martin megnyerte a versenyt, így még jó, hogy nem fogadtam.
És esett is
Nem sokkal az étterem után le is kellett mennünk az autópályáról. Embereset kellett fékezni, ugyanis amennyire szuper minőségű volt a pálya, annyira silány a lehajtó, ráadásul nagyon szűken kellett fordulni. És innentől nagyjából a határig el is búcsúzhattunk a jó tempótól, ugyanis végre megtapasztaltuk milyenek a legendásan rossz román utak. Azért azt csendben megjegyzem, hogy ekkorra már bőven túl voltunk a romániai táv felén, és egész eddig ámuldoztunk, hogy mennyire jó az aszfalt.
Volt olyan országút, ahol hosszú kilométereken át ötvennel mentem, és még így is zötykölődtünk. És persze a baj nem jár egyedül: a határ közvetlen közelében még egy jókora zivataron is átmentünk. Nyilván volt nálunk esőruha, de olyan intenzíven esett, hogy egy perc után eláztunk, akkor meg már mindegy volt.
A határt ezen a részen a Duna képezi, ami a torkolatához közeledve itt még szélesebben hömpölyög, mint nálunk. Az átkelésre szolgáló híd régi vas, kétszer egy sávos, ami eléggé leszűkíti a határ kapacitását, de azért pénzbe kerül. Persze nem nekünk, hiszen Romániában és Bulgáriában egyaránt nem kell útdíjat fizetni a motorosoknak, így híddíjjat sem. Ha ezt tudom, simán elmentem volna a sorban az autók mellett, senki nem szólt volna. De mivel nem tudtam, kiálltam a sort, majd a néni a bódéból intett, hogy mehetek.
A hídon átérve új sor volt a határellenőrzéshez. Itt amíg tudtam, előre furakodtam, és hamar átjutottunk végre Bulgáriába. Közvetlenül a határ után álltunk meg egy benzinkúton, ahol a kutas néni kint cigizett, és öt perc türelmet kért. Türelmünk nem volt ekkor már, hiszen jó régóta úton voltunk, de azért nem méltatlankodtunk, és végül megtankoltuk a mocit. Innen már csak az utolsó, a navigáció szerint 106 kilométeres szakasz volt hátra a célig.
Uzsgyi!
A Bolgároknál rengeteg kamera van, igyekeznek betartatni a sebességhatárokat, de azért tudtunk haladni Mondjuk most pár hónapig majd mindig kicsit félve nyitom ki a postaládát, de nagyon oda akartunk érni már, na. Ugye a napi kilométer számlálót is nulláztam minden tankolásnál, és amikor 110 megtett kilométer után sem mondta a navi, hogy fordulni kéne, vagy odaértünk, rájöttem, hogy rossz felé jöttünk. Ekkor már körülbelül nyolc órája úton voltunk, úgyhogy olyan lelki állapotban voltam, hogy legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont. Úgy elmentünk, hogy még negyven kilométert kellett megtennünk.
A szállásunk Kriszti keresztapukájának, Péternek a nyaraló-háza volt, nagyjából fél úton Szófia és Várna között, azaz hozzávetőlegesen az ország közepén. A határtól szinte egyenesen déli irányban kellett volna mennünk, de a főúton tovább haladtunk délnyugat felé, egészen Veliko Tarnovoig, és ott jöttem rá, hogy rossz az irány és kellett keletnek fordulnunk.
Ekkor már nagyjából memorizáltam is az utat, de azért nem könnyítette meg a dolgom, hogy a bolgárok ciril abc-t használnak, ezért a közlekedési táblákon is így szerepelnek a települések. Azért néha latin betűkkel is kiírják őket. Ahol le kellett térnünk a főútról Balkantsi felé, ott kereszteződés előtt a falu nevét csak cirilül írták ki, a kereszteződésben pedig latin betűkkel is. Azonban szerencsére nem mentünk túl, ugyanis itt éppen működött a navigáció, és időben szólt, hogy most kell letérni.
Az utolsó néhány kilométer a főútról igazi joy-ride volt, a nagyon rossz aszfalt ellenére is, mert tudtuk, hogy közel a cél. Szerencsére éppen néhány perccel egy óriási zivatar előtt érkeztünk meg, és kezdtük kipihenni az út fáradalmait. Bár amíg lehámoztuk a testemről a bőrruhát, az nem volt kimondottan pihentető, de utána már tényleg csak vacsorázni kellett, és egy-két sör mellett gyönyörködni a tájban.
Kellett még a százezerhez
Pár nappal később kiruccantunk egy kicsit a Görög tengerpartra, de erről később érkezik a beszámoló. Ha kíváncsi vagy rá, ne felejtsd el kedvelni a RevUP.hu facebook oldalát, hogy elsőként értesülhess a friss cikkekről!